Hímzéstechnikák




Tűfestés

A tűfestés hímzéséhez elsősorban a laposöltést használjuk. A megfelelő hatás eléréséhez sok fonallal, sok árnyalattal kell dolgoznunk.
A mintán először egymás mellé laposhímzéssel egy sort varrunk, de a hímzés folytatásánál a szálvég nem lehet egyenes. A következő sorban az egyenetlen szálak közé öltjük a következő árnyalatú fonalat, s ezt a módszert a minta befejezéséig folytatjuk.


Tűfestőöltés

Ezt a hímzést mindig rámán végezzük: egyrészt mert így látható, hogy hova milyen árnyalatot szeretnénk, másrészt a sokszoros átöltögetés miatt az alapanyagot könnyen összehúzhatjuk.

Ennek a különleges hímzésnek az eredete a kopt textíliákig, a IV-V. századig nyúlik vissza. Ebből a korból származnak azok, ma a Louvre-ban őrzött, lenszövetre készített tűszövésszerű technikával hímzett textíliák, melyeken vadászjelenetek, növények láthatók. A következő hasonló technikával készült emlék, melyet a miniatúrafestészet mintájára készítettek, a X. századból maradt ránk. (Szent Cuthbert karkendője és stólája)

A XI. században készült el az a jelentős alkotás, melyet ma minden hímzéstechnika ősének tekintenek: a bayeux-i falikárpit. (Ez a textilcsoda 68,3 m hosszú, kb. 0,50 cm széles, Anglia 1066-os meghódításának pontos krónikája.)
Többféle hímzéstechnikát, az árnyalást is alkalmazták ezen a munkán.

Erre a korra különösen jellemző, hogy elsősorban az egyházi, és királyi ruhadarabok hímzései is a miniatúrákat utánozták.

A gótika korában, az Angliában készült hímzések voltak a legkeresettebbek Európa szerte. Itt a tűfestés elsősorban a figurák arcának hímzésében jelent meg.

A XV. századra Itália veszi át a vezető szerepet: a reneszánsz híres művészei is szívesen terveznek hímzésmintákat (Raffaello I. Ferenc megrendelésére több rajzot is készít), ezzel a festői hatás végleg teret nyer a hímzésben.
Az itáliai hímzőműhelyek vezető szerepe egészen a rokokóig megmarad, amikor Franciaország veszi át az irányítást, Colber egész sor manufaktúrát hoz létre. A kárpitmanufaktúrák, szövőműhelyek pedig termelékenyebb, hatékonyabb munkájukkal kiszorítják a piacról a tűfestést, mely egy időre feledésbe merül.

A századfordulón az Art Deco és szecesszió ismét előszeretettel alkalmaz hímzéseket, s életre kel a tűfestés is.
Az 1872-ben alapított Royal School of Needlework a mai napig magas színvonalon oktatja a textilművészet minden ágát, többek között a tűfestést is.

Az 1920-as évektől új lendületet vesz a kézműipar, ugyan nem üzleti, hanem elsősorban hobby-szinten. Megjelennek az első, mindenki számára hozzáférhető kézimunka folyóiratok.


Szálszámolásos minták

A szövés nyomán kialakult, szálszámoláson alapuló, az egyik legrégebbi technika. A díszítmény kialakulásánál meghatározó az alapanyag, hiszen ennek szálai közé öltve készül a geometrikus minta. A legbonyolultabb szőttes minta is hímezhető ezzel a technikával.

Mint oly sok hímzésnek, ennek az első emlékei is a kopt textilek közt lelhetők fel. Az első, ezzel a technikával készült kopt textília a VII. század elejéről származik.

Jelentős szerepe volt először a középkori Németországban, majd a szövés elterjedésével párhuzamosan egész Európában.

A mintakincs alapjait a takácsok mintakönyvei adták. Ezek a könyvek apáról fiúra szálltak, s ezekben jegyezték fel a legkedveltebb, legkeresettebb mintákat.

Holbein öltés (blackwork)

Jól számolható szálú anyagot használunk, mert az alapanyagnak mindig ugyanazon számú fonalcsoportja alkotja a mintát.
Az öltéseket oda-vissza haladva készítjük, így a minta (ha gondosan dolgozunk) mindkét oldalán használható lesz.
A szálon egyenes és átlós öltésekkel haladunk, de a hímzőfonal soha nem keresztezi a másik öltést.


Holbein-öltés

Holbein-hímzés műhelyrajza (készítette Kövessi Edit)

A szálszámolás technikák egyik legérdekesebb ága az un. Holbein öltés (blackwork). Ennek a hímzésnek sokféle elnevezése volt, ma csak a két fenti megnevezést használjuk. Angolszász nyelvterületeken a blackwork-öt, a kontinensen a Holbein öltést alkalmazzuk ugyanannak a technikának a megnevezésére.

Eredete a homályba vész, gyaníthatóan mór eredetű, s spanyol közvetítéssel érkezett Angliába. A technikát és az első mintadarabokat Aragóniai Katalin hozhatta magával, amikor 1501-ben Angliába érkezett. Mivel Anglia vezető szerepe a textilművészetben leáldozóban volt, a hímzés ugyan átkerül a kontinensre s kezdetben nagy keresettségnek örvend, de az itáliai reneszánsz textilek feledtetik a monokrom, bár nagyon mutatós technikát.

A XIX. század végén Bach Emília, egy bécsi ipariskola igazgatónője Holbein festményein tanulmányozta a textileket, így bukkant a feledésbe merült nevű technikára, ezért elnevezte azt Holbein-öltésnek. Ma ismét reneszánszát éli, sokan kutatják ezt a különleges hímzéstechnikát.


Keresztöltés

A másik nagyon elterjedt hímzéstechnika a keresztöltés.
Egyenletes szövésű, könnyen számolható szálú anyaggal dolgozunk. Az öltések a szálak között haladva először balról jobbra dőlnek (átlót képeznek az alapanyag szálai fölött), majd visszafelé haladva jobbról balra, keresztezve ezzel az első sor szálait.

Egyenlő oldalú keresztszem

    első menete                     második menete

  harmadik menete                  negyedik menete

Közönséges keresztszem két öltése

A hagyományosan fejlett szövőiparral rendelkező országokban mindenütt nagyon gyakran alkalmazott technika volt. Könnyen követhető geometrikus ábrákból fejlődött ki. Egyes területeken jellemzőbbek a geometrikus ábrák (Skandinávia), másutt a szabadkézi rajz hatásaként a lazább, növényi és figurális ornamentika is megjelenik (Közép-Európa, Balkán - elsősorban a török befolyás hatására)

A népművészetben jellemzően az egyszínű elemek maradtak túlsúlyban, ezzel is "emlékezve" arra, hogy a szövésből alakult ki. Szintén ez a magyarázat arra, hogy számos keresztszemes mintakendőn "átfedések" találhatók: sok országban használhattak hasonló mintákat, illetve a szálszámolás kötöttségei vezethetek hasonló minta kialakulásához.

Amikor Franciaországban a szövött kárpitok veszik át a vezető szerepet, mellékhatásként elterjed a keresztszemes és a gobelin-hímzés. Ezek kisebb méretű, otthon is elkészíthető textíliák, jellemzően párnák, bútorkárpitok. A XVII. századtól ez tekinthető a legelterjedtebb hímzéstechnikának.

Ma ismét ez a kárpit-hatást tükröző irányzat nyert teret: a gobelinhatású keresztszemesek hódítanak világszerte.

Magyarországon számos, egymástól független területen alakult sajátságos mintakincs (Bereg, Rábaköz). A középkori hatások elsősorban a figurális mintákban követhetők nyomon (sárkányos, pelikános, bárányos motívumok), a takácsmintakönyvek pedig a kazettás, csillagos mintákon.


Fehérhímzések

Ennek a technikának is kétféle változata létezik: a szálszámolásos (azsúr, subrika, a kalotaszegi vagdalásos - ez a norvégiai "hardanger" hímzéssel azonos technika! -, toledo) és az előrajzolás után készülő fehérhímzések (madeira, Richelieu vagy reneszánsz hímzés)

  • Szálszámolásos fehérhímzések:
  • Azsúrozás

    Az azsúrozáshoz az alapanyag azonos irányú 4-5 szálát kihúzzuk, majd a merőleges szálakat csoportba fogva összeöltjük.


        Azsúrozás első öltése     Létraazsúr        

    A sima létra vagy váltogatott azsúröltés tovább díszíthető, ha a "lábakat" besodorjuk, vagy szélesebb azsúrozásnál a technikát több sorban megismételjük.
    A sarkokat beszövéssel, un. sarokpókkal egészítjük ki, ezek a sarkokból induló átlós fonalcsoportok közepén a szálak körül varrt csomóból állnak.

    Subrika

    Az azsúrozáshoz hasonlóan kihúzzuk a szálakat, majd ezeket különböző minta szerint beszőjjük. Bonyolult, nagy gyakorlatot igénylő technika, nem véletlenül nevezik ezt a hímzésfajtát mesterkének is.

    Kalotaszegi vagdalásos

    A vagdalásos elnevezés arra utal, hogy a vászon szálait, a minta szerint felvágjuk és kihúzzuk. A szálvégződéseket egyenletes öltéssel eldolgozzuk, az áttört felületeken a szálakat körülsodorjuk.
    Ez a módszer, csak sűrűszövésű, kemény vászonnál alkalmazható, lazább alapanyag esetében körülvarrt minta után vágjuk csak át a kihúzandó szálakat.




    A kalotaszegi vagdalásos hímzésnél alkalmazott öltések

    Toledo

    Nagyon pontos számolást, előkészítést igényel, mert a kihúzott és körbesodort szálak adják az áttört csipkefelületet, a megmaradó, körülvarrt anyag alkotja a mintát.
    Itt is tanácsos előbb kiszámolni, elütő színű fonallal körbejelölni a mintát, s csak utána kezdeni a szálak kihúzását.

  • Előrajzolás után készülő fehérhímzések:
  • Angol madeira

    A technika lényege, hogy a sűrűn körbevarrt mintákat előszőr un. lábakkal kötjük össze.
    Ehhez a tűvel a minta két széle között oda-vissza öltünk, ügyelve, hogy a tű csak a két végén szúrja át az anyagot. Majd az így keletkezett fonalköteget szorosan körbesodorjuk.
    Ezután az anyagot bevágjuk, visszahajtjuk a jelölés mentén, majd a jelölőszálra merőlegesen körben sűrűn bevarrjuk.

    Magyar lyukhímzés

    Az előrajzolt mintát - kör vagy cseppformát - apró öltésekkel körbevarrjuk, majd hegyes ollóval a közepét bemetszzük.
    Lyukfúróval - helyettesíthető vastagabb kötőtűvel - kitágítjuk és nagyon sűrűn, a jelölőszálra merőlegesen körbevarrjuk.


    Richelieu, vagy reneszánsz hímzés

    Ennél a hímzésnél előszőr a hímzés csipkealapját képező lábakat készítjük el. A minta szemben lévő oldalai között oda-vissza öltünk kb. 3-szor (ügyelve, hogy csak az előrajzolt minta szélén kis öltéssel szúrjuk át az anyagot), majd szorosan és egyenletesen besodorjuk a lábakat.
    Ennél a mintánál több egymásba kapcsolódó láb is készíthető, ezek a szétágazó lábak (fonalpálcikák) úgy készülnek, hogy a pálcika egy része az anyagszélnek megfelelően az átöltött fonalcsoport kiindulópontját képezi. Ha a lábakkal elkészültünk, apró öltésekkel szorosan körbevarrjuk a mintát.


    "Lábak" besodrása, varrása Richelieu hímzéshez

    Mosás és vasalás után nagyon hegyes, éles ollóval óvatosan kivágjuk a pálcikák alól az anyagot.
    A hímzést rámán készítjük, így megelőzhető, hogy a lábakkal összehúzzuk az anyagot.

    Talán ez a "legfiatalabb" hímzésfajta, s jelentőségre elsősorban a népművészetben tett szert. A híres itáliai és francia csipkemanufaktúrákban varrott-, illetve orsócsipkéket készítettek, ezek azonban nagyon időigényesek voltak. Az előbbiek vonalas rajzolatait másolták a reneszánsz ill. Richelieu-nek nevezett hímzések.

    A reneszánsz kortól ismertek ezek a hímzéstechnikák, jelentősebb szerephez azonban akkor jutottak, amikor Colbert csipkemanufaktúrákat alapított Franciaországban. A nagylyukú varrottcsipke központja Sedan volt.

    Az un. angol madeirát kötöttebb mintaelemek alkotják, a Richelieu ill. reneszánsz hímzés teljesen a szabadkézi rajz elemeire épül, széles, gazdag csipkehatású felületeket lehet létrehozni vele.


       Angol madeira motívuma    Richelieu-hímzés motívuma

    A magyar lyukhímzés alakulásánál érdekes jellegzetesség figyelhető meg. A palóc, zalai, somogyi, veszprémi hímzéseken csak a laposhímzés illetve a kör-, vagy könnycseppforma lelhető fel, esetleg indák kötik össze a motívumokat. A dunántúli, rábaközi és höveji csipkében azonban beszövések is találhatók, ez utóbbiak könnyedebbek, csipkeszerűbbek. Az előbbieket ingvállak díszítésére használták elsősorban, az utóbbiakat kendők, terítők készítésére.


    Rábaközi hímzés részlete


    Höveji hímzés


    Arany ill. ezüsthímzés

    Két alapöltése az un. átöltött fémhímzés és a feszített fémhímzés.
    Az átöltött fémhímzés esetében előszőr körbevarrjuk a mintát, majd több öltéssort egymás felett varrva előtöltjük azt. Ezután a fémszállal ugyanúgy dolgozunk, mint amikor laposöltést készítünk.
    Nagyobb felületeket vastag kartonra másolva és azt az anyagra fércelve ugyanezt a hatást érhetjük el, csak a hímzés nem lesz olyan domború felületű, mint az előző módszerrel.


    Áthímzett fémhímzés fokozatos készítése

    Kartonon átfeszített fémhímzés Bouillon hímzés

    A feszített öltésnél az előkészületek (alap kitöltés vagy karton minta) ugyanolyanok, viszont itt a fémszálat nem varrjuk át az anyagon, hanem erősen viaszolt vékony fonallal rögzítjük, majd a minta másik széléhez illesztjük a fonalat és a varrószálat itt felöltve, rögzítjük a fémszálat.
    Mivel lényegesen időigényesebb, mint az átöltés, jelentősége a valódi fémszálak alkalmazásánál - pl. restaurátorok esetében - van.

    A fémszálas hímzések keleti eredetűek, Európában a római császárság idején bukkantak fel először. Egyházi és világi ruhákat, kárpitokat díszítettek vele.
    Eredetileg az arany-, ezüsthímzések valódi fémszállal készültek, ezért az évszázadok során sem oxidálódtak. Hátránya viszont, hogy az arany puhaságánál fogva erősen kopik.

    A fémfonalakat úgy készítették, hogy a nemesfémből vékony drótot húztak, azt laposra hengerelték, majd selyemfonalra (un. "bélfonalra") csavarták. A fémfonal vastagságát a bélfonal vastagsága határozta meg.

    A laposra hengerelt fémcsík többféleképpen alakítható, így más-más hatású felület érhető el vele.

    Takarékossági okból többnyire un, feszített fémhímzést alkalmaztak, amelynél a fémfonallal nem öltöttek át az anyagon, hanem egy segédszállal rögzítették azt.

    Ma már műszálat használunk valódi fém helyett (ezt lyoni fonalnak hívták).
    Ez a hímzéstechnika csak rámán készíthető.


    Gyöngyhímzés

    Készülhet előrajzolt minta alapján, de varrható selyempapíron át is - hiszen a bársony estélyi ruhák felületén nem használható előnyomás.
    A selyempapír mintát nagyon sűrűn felférceljük az anyagra, majd a gyöngyöket egyesével többször átöltve, rögzítjük az anyagon.
    Ha a minta elkészült, tűheggyel a selyempapír eltávolítható a gyöngyök alól.

    Nagyon régi időktől fogva használják a gyöngyöt textíliák díszítésére. Kezdetben igazgyöngyökkel hímezték ki az öltözékeket.

    Többször eltűnt, majd ismét alkalmazták.
    Egyik legérdekesebb korszaka az volt, amikor II. és III. Henrik francia király, kötelezővé tette az udvarban a fekete ruha viselését. Ekkor, hogy a komor hatást megtörjék, minden képzeletet felülmúló mennyiségben alkalmaztak arany- ezüsthímzést, és gyöngydíszítést. Többszöri királyi rendelettel próbáltak gátat vetni ennek a pazarló divatnak, mindhiába. Amikor a fekete ruha már nem volt kötelező a gazdag aranyozás, gyöngyözés a színes ruhákon is megmaradt.

    Az üveggyöngy feltalálásával szélesebb körben is elterjedt a gyöngyhímzés. A biedermeier korában élte csúcspontját, amikor nemcsak ruhán, hanem női táskákon is gazdagon alkalmazták, sőt képeket is hímeztek vele. Horgolt és kötött munkákat is díszítettek gyöngyökkel.

    Ma ismét szerepet kapott, mint ruhadísz és nemcsak az alkalmi ruhákon. Más hímzéstechnikákkal együtt alkalmazva különleges hatásokat érhetünk el.


    Recehorgolás, horgolás

    A recehorgolás "előképe" a rececsipke, ennek gyorsabb, s tartósabb változata.
    A horgolás alapját a láncszem és a különböző hosszúságú pálcák képezik. Ezek segítségével minden minta elkészíthető.
    A horgoláshoz először egy laza hurkot képezünk, majd a horgolótű segítségével az ujjunkról levezető szálat áthúzzuk. A keletkezett hurkon a szálat ismét áthúzzuk, így készül a láncszemsor. A pálca készítéséhez a horgolótűre ráhajtjuk a fonalat (egy, két, több ráhajtás eredményezi a pálca hosszát, s ezt használjuk a jelölésre is: egyráhajtásos, kétráhajtásos stb. pálca) a láncszembe szúrjuk, majd a fonalat a hurkokon áthúzzuk oly módon, hogy mindig két szálon vezetjük át a tűt.
    A recehorgolás ezekből az elemekből alakul úgy, hogy kockákat horgolunk. Az üres és tele kockák váltakozása adja a mintát.


       Kezdő láncszemsor     Recekockák horgolása

                 Minta horgolása       Recesor kezdése tele kockasor esetén

    Különleges kettősség lengi körül ezt a technikát.
    Egyrészt kapcsolatban van a legősibb technikával, a rececsipkével (melynek "őse" a halászháló) Ebből ered, hogy hatalmas mintakincs áll rendelkezésünkre. A szálszámolásos technikáknál használt minden motívum felhasználható ennél a csipketechnikánál.
    Másrészt a horgolás technikája csak viszonylag későn a XVI. században érkezett Európába, Kínából. Viszont nagyon gyorsan elterjedt, hiszen a rececsipkével viszonylag nagy felületek hozhatók létre.

    Hazánkban is hamar elterjedt, s a népművészet is nagyon korán átvette. Elsősorban szélcsípkék készültek horgolással.

    Ma ismét divat a horgolás, most elsősorban öltözékek díszítésére használják.


    Kelim

    A kelim a szálszámolásos munkák azon ritka csoportjába tartozik, amelynél a szálakat nem négyzet, hanem téglalap mentén számoljuk ki. Ha a "téglalap" szálait keresztben 2 szál alkotja, akkor a hosszabb oldalát négy.
    A téglalap átlóit nem zárjuk le keresztöltéssel, a következő sorban szintén átlókkal dolgozunk. Ezek az átlók azonban az előző sor öltéseivel nem párhuzamosak, azaz az átlók kiindulási pontjai egybeesnek.

    Kelimöltés
    Kelimöltéssel készült sor
    Kelimöltéssel varrt sorok jobb- és balfele

    Ennek a hímzésnek az eredete elég homályos, csak valószínűsíthető, hogy nevét a keleti szövött technikájú (és hasonló szálirányt használó, hasonló nevű) szőnyegekről kapta.
    Kezdetben ezek mértani ábráit ültették át varrásos technikává (mint ahogy a különböző csomózott szőnyegeknek is megvan a varrott változata), majd a szecesszió idején, amikor a művészet érdeklődése amúgy is erősen kelet felé fordult, megjelentek a bonyolult arabeszkek, s erőteljesebb színvilág kapott helyet. Az európai tervezés nyomán a növényvilág mellett helyet kaptak heraldikai elemek is. A jellegzetesen V alakú öltéseket gyapjúfonallal hímzik.

    Mint minden szálszámolásos munkánál, itt is alkalmazhatók a régi takács mintakönyvek motívumai.

    © Boldizsár Judit

    vendégkönyv
    webdesign
    Munk Katalin