Hímzéstörténet



A fonás és a szövés az emberiség egyik legrégebbi idő óta gyakorolt mestersége. Jelentőségéről mi sem árulkodik jobban, mint a görög mitológia párkái, akik mint fonalat tartják kezükben az emberek életét.

A textilek kezdetben csak növényi rostokból készültek, de az állatok háziasítása után megjelentek az állati eredetű alapanyagok is.

A ruházat alakításánál kezdettől jelentkezett a célszerűség mellett a díszítésre irányuló igény. Először az övcsatok, kapcsok jelentek meg, az ekkor még állatbőrből halszálka tűvel összeöltött ruhákon.

A varrás a szövött anyagok használatával kezdett nagyobb mértékben terjedni. Az anyagszéleket meg kellett óvni a kirojtosodástól, ezért kezdetben a lógó szálakat rojttá kötötték össze, majd később varrott szegélyt alkalmaztak. Ahogy a szabás is fejlődésnek indult, egy-egy ruha egyre több darabból állt össze, itt szükségessé vált a varratok megerősítése. Ezek voltak az első lehetőségek a díszítésre: a szabásvonal mentén az összeerősített textíliákat színes, vastag fonallal, díszesebb öltésekkel tették tartósabbá.

A hímzés másik forrása a szövés volt. A szövött anyagon minták készítése sordíszként, utólag behúzott színes fonallal történt.

Ezt a kettős eredetet ma is mutatják a hímzéstechnikák. A ruhákat megerősítő öltésekből alakultak ki a hurok-, lánc-, csomóöltések és a laposhímzés, amelyeket ma is használunk a szabadrajzú hímzéseknél. A szövésből a szálszámolásos technikák lettek, ezek egy része ma is őrzi kezdeti geometrikus mintakincsét.

Magyarországon már az első király, István uralkodása idején szövők és takácsok dolgoztak nemcsak a királyi udvarban, hanem a kolostorokban (pécsváradi apátság alapítólevele 1015-ből), főpapok és főurak környezetében is.

A hímzés nagyon korán hozzátartozott a leányneveléshez. A főúri kastélyokban fontos szempont volt, hogy a "vendéglányokat" (más főúri családok leányait) a ház úrnője képes-e magas színvonalon megtanítani kézimunkázni. Mária Terézia már 1762-ben rendelettel kötelezte az egyházi iskolákat az árvaházakban a kézimunka oktatásra. A népiskolákban 1868-től vezették be a kézimunka-oktatást.

A hímzések kedvelése gyorsan "nemzetközivé" vált: a szövőipar fejlesztésére királyaink már a XII. századtól külföldi mestereket hívtak az országba. Az igazi fellendülés Mátyás király korában volt, amikor olasz szövőmesterek érkeztek a királyi udvarba. A hímvarró mesterség is hamar önálló mesterséggé vált, céhekbe tömörültek, s a kötelező vándorlás lehetővé tette számukra idegen országok mestermunkáinak megismerését. A török hódoltság nyomán került be sok keleti minta kézműiparunkba, ennek nyomán indult virágzásnak egy sajátosan magyar hímzésforma, az úrihímzés.

Főúri könyvtárakban, levelekben nyoma van annak, hogy külföldről (elsősorban Itáliából) is érkeztek mintakönyvek, hímzésminták, sőt a díszes brokátok mintáit is másolták. A fennmaradt hozományjegyzékek arról tanúskodnak, hogy minden ruhán, sőt hálóingen is gazdag hímzésdísz volt.

A minták terjedését nemcsak a mintakönyvek és minták cseréje segítette, hanem várúrnők kölcsönkértek más udvarházaktól hímezni tudó szolgálóleányokat.

A hímzés ismerete egyre szélesebb körben terjedt, egyre többen használták, már a parasztság körében is elterjed, és a XVIII. század végére kialakult a népművészet. Itt elsősorban a nagy ünnepekhez, családi eseményekhez köthető a hímzett textíliák alkalmazása, ezért elsősorban a lakberendezési tárgyakat hímezték (lepedővégek, dunnahéj, asztalterítő)

Mint látható gazdag örökségünk van, van miből merítenie annak, aki tűhöz nyúl.

© Boldizsár Judit

vendégkönyv
webdesign
Munk Katalin